Fer-Kai
A Kék dallamvirág
Volt egyszer egy birodalom, amit úgy hívtak, hogy Dallamvilág. Sajnos már csak a nevében volt dallam, mert egyik napról a másikra megszűnt itt a dúdolás, kiveszett a muzsika. Voltak ugyan hangszerek, de csak nyekeregni-nyikorogni tudtak, vagy meg se szólaltak. Ha dalolni támadt kedve valakinek, csuklani kezdett, vagy némán tátogott. Dallamvilág élete nem bénult meg teljesen, de elveszett a lényege, eltűnt az emberek boldogsága. Az ég derűs kékje is odalett; vigasztalan szürkeség borult a tájra. Senki sem tudta, mi történt, hogyan történt és főleg, hogy miért történt...
A királynak volt egy varázstükre, amiben látni lehetett a homályba vesző múltat és az éppen elillanó jelent. A jövőt sajnos nem, de az apáról fiúra szálló varázseszköz így is sokszor segített már Dallamvilág uralkodóinak.
V. Violin király belenézett a szív alakú tükörbe, és így szólt:
- Bűvös tükröm, hű segítőm, mutasd meg, hogy mi történt az országunkkal!
A varázstükör kivilágosodott, és az uralkodó előtt leperegtek a közelmúlt rejtélyes eseményei. Látta, hogy egy nagy szürke felhő kerekedik az égen, és abban pöffeszkedik Tönk, a legirigyebb, legártóbb szándékú és legkárörvendőbb boszorkánymester. Rút vigyor ült az arcán, miközben diadalmasan süvöltötte:
- Eljött az én időm, végre tönkretehetem Dallamvilág birodalmát! Mióta vártam, hogy legyen egyetlenegy perc, amikor senki sem zenél ebben az országban! Most, hogy ez bekövetkezett, ártó erőmmel elrabolhatom Dallamvilág zenéjét és derűjét!
A szürke felleg óriásira duzzadt, és beterítette a birodalom egét. Dallamvilág derűje és összes muzsikája kék felhőként összegyűlt a boszorkánymester mohón széttárt karjai között. Tönk megragadta a kékséget, gombóccá gyúrta, azután szállt, szállt vele, majd a birodalom határán kívül, az Üveghegyen is túl lehajította a földre. Utána, mint aki jól végezte dolgát, továbbrepült. Gúnyos nevetése sokáig visszahangzott még az Üveghegy völgyeiben. A gombócot elnyelte a föld, de néhány nap múlva egy csodaszép kék virág nőtt ki a helyén.
V. Violin király nagyot sóhajtott.
- A Kék dallamvirág... Van még remény! - dörmögte megkönnyebbülten.
Másnap közhírré tették, hogy aki az Üveghegyen túlról elhozza a Kék dallamvirágot, és ezzel megmenti a birodalmat, az bármit kérhet jutalmul!
Sokan kerekedtek fel, hogy szerencsét próbáljanak. A legtöbbjük hamar visszafordult, mások csak hosszú bolyongás után, de senkinek sem sikerült átkelnie az Üveghegyen.
Dallamvilág peremén, az Üveghegy közelében élt öt zenész, akik jó barátok voltak. A kudarcok láttán elhatározták, hogy ők is elindulnak megkeresni a Kék dallamvirágot. Az emberek kicsit félnótásnak nézték őket, mert magukkal vitték a hangszereiket is, amelyek csak nyekeregni-nyikorogni tudtak, és nagyon megnehezítették a hegymászást. Egy furulyát még csak-csak zsebre lehetett vágni, de nagybőgőt, harmonikát, hárfát vagy gitárt cipelni kész gyötrelem volt - nem is beszélve a teljes dobfelszerelésről! Maguk sem értették, miért ragaszkodnak ennyire a hangszereikhez, de nem tudták elképzelni, hogy célhoz érhetnek nélkülük.
Az Üveghegy iszonyúan magas volt, vakítóan csillogott és rettenetesen csúszott. Sokszor elfogyott az erejük, de mindig akadt valaki, aki lelket öntött a többiekbe. A legmagasabb hegycsúcsokról időnként különös madárdalt sodort feléjük a szél. Varázslatos érzés volt muzsikától elszokott fülüknek, és friss erővel töltötte el őket.
Napok, hónapok vagy évek múltak el. Mind többször kellett lefelé ereszkedni, mígnem egyszer csak maguk mögött hagyták az Üveghegyet. Három napig bolyongtak egy sűrű rengetegben, amikor pompás virágillat lengte körül őket. Figyelmesen szimatolva követték az irányát, és hamarosan kiértek egy rétre, aminek a közepén egy hatalmas kék virág virított. A színe ugyanolyan derűs volt, mint Dallamvilág ege, mielőtt megtörtént a baj. Az öt jó barát körülvette az ötszirmú virágot - mert öt szirma volt; mindegyikhez jutott egy-egy zenész -, és mintha mi sem lenne természetesebb, muzsikálni kezdtek. A hangszerek pedig, képzeljétek, nem nyekeregtek, nem nyikorogtak, hanem olyan szépen szóltak, mint még soha!
Az ég alján azonban ekkor megjelent egy hamuszürke felhő, és gyorsan közeledett. Szörnyű átkozódás hallatszott belőle, ami olyan volt, mintha üvegcserepeket dörzsöltek volna egymáshoz. Tönk nem bírta elviselni, hogy Dallamvilág zenéje ismét megszólalt, még ha csak az Üveghegyen túl is! Amikor a boszorkánymester felhője a Kék dallamvirág fölé ért, furcsa dolog történt. A zenészek úgy belefeledkeztek a muzsikálásba, hogy észre sem vették a veszélyt. Arra figyeltek csak fel, hogy az ötszirmú virágból soha nem hallott gyönyörű dallamok törnek elő, és a csodavirág kék felhővé változott. A nagy kékség körülfogta és felemelte hőseinket a magasba, a derűs dallamok pedig feloszlatták a hamuszürke felleget. Tönk szava elakadt a rémülettől, a szeme kidülledt. Pörögve-forogva zuhanni kezdett, és éppen a Kék dallamvirág helyén belecsapódott a földbe, ami nyomtalanul elnyelte. Néhány nap múlva egy nagy szürke gomba nőtt ki a rét közepén. Olyan volt, mint egy pöfeteg, csak rövid tönkjén bocskor is nőtt, és nagyon mérgesnek látszott...
A Kék dallamvirágból lett felhő eközben az Üveghegy fölé emelkedett a zenészekkel, és szállt, csak szállt tovább. A hét legmagasabb hegycsúcsról felröppent hozzájuk hét madár, akik utánozhatatlan trillázással kísérték őket hazaútjukon.
Dallamvilág lakói csodálkozva néztek fel az égre, mert az Üveghegy felől dallamfoszlányokat véltek hallani, és egy kék felhőt láttak közeledni. A birodalomban megállt az élet. Mindenki felfelé bámult, és alig mertek hinni a szemüknek és a fülüknek!
A Kék felhő a zenészeket letette a palota udvarára, ahol hőseink a nép örömujjongása közepette muzsikálni kezdtek. A kékség közben felemelkedett, és rég nem látott derűvel borította be Dallamvilág egét. A hét madár búcsúzóul hétszer körülrepülte a királyi palotát, majd visszatértek az Üveghegyhez, és elfoglalták helyüket a legmagasabb csúcsokon.
Amikor zenészeink megpihentek egy pillanatra, V. Violin király megkérdezte tőlük:
- Mondjátok csak, mit kívántok jutalmul Dallamvilág megmentéséért?
Az öt zenész egy emberként válaszolta:
- Nem kívánunk egyebet, mint hogy hajnalig muzsikálhassunk itt, és velünk örüljön, velünk daloljon ez a sok ember!
Így is lett. Egész éjjel szólt a muzsika, hajnalig énekeltek és ropták a táncot. Amikor itt véget ért a zene, országszerte folytatódott. Soha többé nem fordult elő Dallamvilágban, hogy akár csak egyetlen percig is mindenütt elhallgatott volna!